Dr. Vargyas Péter tanszékvezető egyetemi tanár beszéde a temetőben
(2006. szeptember 8.)

"István ma éjjel kettőkor váratlanul meghalt". Ezt a rettenetes üzenetet kapta Tóth István minden barátja és kollégája augusztus 10-én reggel, és még mindig nem hisszük, hogy ez megtörténhetett. Bár itt állunk, mégsem tudjuk felfogni, ami történt. Egy hónappal előtte még a szigorlatok tanárt és diákot egyaránt próbára tevő légkörében dolgoztunk együtt, a nyaralás után pedig nekikezdett a régóta dédelgetett könyvterve megvalósításának. Tele volt energiával és alkotókedvvel. A tervezett "Pannóniai Sírversek" kötet most már soha nem készül el; s örökre félbe maradtak a Borostyánkő-útról, vagy az út menti keresztekről elkezdett tanulmányai is. Ez utóbbi munka egy képét már csak a gyászjelentés őrzi számunkra.

A vak halál egy nagyon sikeres tanári és kutatói életpályát zárt le tragikus hirtelenséggel. Nincs vigasz, nincs jóvátétel, az elismerés is későn jött, István épp akkor hagyott el minket, amikor pályája csúcsára ért volna. Ha egy kicsit több idő adatik neki, az egyetemi tanári elismerést is megéri. Csak annak örülhetünk, hogy egy oly sokat megélt ember legalább halálában nem szenvedett.

Nehéz élet volt az övé, akár tudományos pályáját, akár magánéletét nézzük. Tóth István szerencsétlen csillagzat alatt, a 2. világháború legnehezebb évében, 1944. május 15-én született. A Debreceni Egyetemen 1967-ben szerzett történész diplomát. Hiába szerzett azonban ókori történetből külön szakképesítést, hosszú, nagyon hosszú évekig nem adatott meg neki, hogy hivatásának, és hivatásából éljen. Megpróbáltatásokkal teli életpályája Székesfehérvárott indult, az István Király Múzeum közönségszervező muzeológusaként. Ezután 1969 és 1974 között dokumentátorként dolgozott Budapesten, a Történettudományi Intézetben, majd 1974 és 1977 között az MTA Ókortudományi Kutatócsoportja adott neki munkalehetőséget. Nevével ellentétben ez sem szakmai állás volt, tudományos segédmunkatársi beosztásban a nemzetközi levelezést kellett intéznie. Innen Keszthelyre került a Helikon Kastélymúzeumba, ahol a könyvtárat vezette, s emellett az Agrártudományi Egyetemen óraadóként levéltári és népművelési alapismereteket oktatott. Szenvedélyesen szeretett - szeretett volna - tanítani, de ez csak másfél évtizeddel diplomája után Szombathelyen adatott meg neki, ahol 1981-83 között végre a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán taníthatott, bár ekkor még ókori és közép- és újkori történelmet egyaránt.

Pályája 1983-ban Pécsre vezette, ahol végleges otthonra lelt. A frissen alakult egyetem pezsdítő légkörében az új kollégák között sok, máig - sírig - tartó barátságot kötött. Sok barátja és kollégája jött el most is utolsó útjára, s ki nem tudott, - mint Harsányi Iván - levélben búcsúzik tőle:

Itt Pécsett, ebben a légkörben, kollégák és diákok szeretetében bontakozott ki Pista munkássága, itt végre az ő képességeire szabott feladatot kapott. Véget ért a különböző segédmunkák időszaka, és most már azzal foglalkozhatott, azt taníthatta, amihez értett. Többször mondta nevetve, könnyű nekem, akinek soha nem kellett a harmincéves háborút tanítania. Itt végre ókortörténeti tanszéket alapíthatott, amelyet végig ő vezetett. Hivatalosan ugyan csak az első kilenc évben, - azért mondott le, hogy felesége, Mari, ide kerülhessen - de lélekben mindvégig. Beosztásától, hivatalos rangjától függetlenül mindvégig szívvel-lélekkel a tanszékéért élt és dolgozott. A Tanszék az ő tanszéke volt, és halála után is az marad.

Ő hívott ide mindenkit, s amíg velünk volt, bátran mondhatom, hogy az ország egyik legjobb, ha nem a legjobb ókortörténeti tanszékét hozta létre. Emberi nagyságát és szerénységét jelzi, hogy nem habozott vele egyenrangú társakat hozni a tanszékre. Nem félt, és nem is kellett félnie versenytársaktól: ő utolérhetetlen tanár, ideális és mindenki által szeretett oktató, megkerülhetetlen tekintély és szeretett kolléga maradt akkor is, amikor papíron nem ő vezette a tanszékét.

Ez a végtelen szerénység vezérelte tudományos karrierje egész ideje alatt. Míg mások előrébbvalónak érzik a tudományos fokozatok megszerzését, István soha nem tolakodott. Szakterületén négy önálló könyve jelent meg (és további kettőt társszerzőkkel együtt jegyzett; nagydoktori disszertációja és habitációs előadása még kiadásra vár); tudományos közleményeinek száma jóval meghaladja a százat (ennek közel fele idegen nyelven, rangos folyóiratokban látott napvilágot) és munkáira hazai és nemzetközi szinten is állandóan hivatkoztak és hivatkoznak.

Mindezzel a sikeres tudományos teljesítménnyel a háta mögött csak 1993-ben szánta magát rá, hogy megvédje "A római kori keleti vallások pannóniai történetének kérdései. A kisázsiai és iráni eredetű kultuszok" c. kandidátusi értekezését, pedig ez volt egyetemi docensi kinevezésének egyetlen akadálya. Ugyanez a szerénység az oka, hogy csupán 60 évesen érezte úgy, kortársaihoz képest legalább egy évtizedes késéssel, hogy most már méltó az akadémiai doktori fokozat megszerzésére. 2005-ben lett az MTA doktora a "Pannóniai vallástörténet. A római császárkor vallástörténetének provinciális látószöge" c. ragyogóan megvédett értekezésével, s csak ezután - idén - tartotta meg hatalmas sikerrel a régóta várt habilitációs előadását, ami pedig további egyetemi karrierjéhez elengedhetetlen volt. Most már tudjuk, hogy sajnos csak lett volna.

Mindennél fontosabbnak tartotta ugyanis tudása átadását, a tanítványaival való kapcsolatot, azt hiszem, ez adta meg élete értelmét. A szakmailag korrekt ismereteket túlnyomó többségünk megfelelő módon tudja közvetíteni. Ám ő ennél sokkal, de sokkal többet tudott: mindezt élvezhetővé, átélhetővé, lebilincselően érdekessé tudta tenni. Rajongott a diákjaiért és azok is ő érte. Vérbeli tanár volt, a legnépszerűbb előadó, és imádott tanítani. Mindig több órát vállalt, mint amit az előírások megköveteltek, s az óráira még így is alig lehetett bejutni: a hallgatók még az ajtókban is fürtökben lógtak. Nem csak a tananyagot közvetítette, hanem az egész ókori életet, és annak mai napig tartó utóéletét is. Utolérhetetlen mestere volt a szónak, tanóra alatt és azon kívül is. Mindig volt ideje mindenki számára, alig lehetett őt szobájában egyedül találni. Lenyűgöző szakmai ismeretein túl nagyon szerette az irodalmat; otthon volt a magyar- és a világirodalomban egyaránt. Jó volt vele beszélgetni, szellemes beszélgetőtárs volt, egy-egy hosszú nap után csak át kellett menni a folyosó túloldalán levő ajtajához s egy perc után az ember mindent feledve vele nevetett az élet különböző fonákságain. Mi, akik abban a szerencsében részesülhettünk, hogy barátként, kollégaként, vagy tanítványként mellette lehettünk, soha nem feledjük őt.

Csodáltuk kitűnő szervezőkészségét is, akár saját szülötte, a Specimina Nova folyóirat szerzőit kellett összeszedni, vagy a kiadás anyagi feltételeit megteremteni, akár a hallgatók sokaságát szakmai problémák felé terelgetni. Mindenkivel sikerül megszerettetnie az ókort, így nemcsak az ilyen érdeklődésű hallgatók rajongtak érte. Mint egy volt diákja írta, " Őt csak szeretni lehetett, mert Ő is csak szeretni tudott. Sok diáktársammal együtt, szemünkben a Tanár Úr a legemberibb professzora volt az egész egyetemnek...".

Igen, Tóth István igazi tanárember volt. Tanárként a tökéletest nyújtotta. Mint ember, - mint minden ember - esendő volt. Nem volt mentes, ő sem lehetett mentes az emberi gyengeségektől, ezzel mi is, a kollégák és a diákok is tisztában voltunk. Amit azonban másnál talán nem fogadtunk volna el, nála nem volt zavaró, szelleme átsütött emberi gyarlósága fölött. Annyira szerette mindenki, hogy gyengeségét - inkább talán betegségét - nem is vettük észre. Vidám, jó természetű ember volt, s ha baja volt, inkább elfojtotta. Baja pedig sajnos bőven volt. Nehéz anyagi körülményeik ellenére a család mindkét ágán támogatnia kellett egy-egy rászoruló családot. Megrendítő, hogy ő, aki úgy szeretett utazni, s aki a tanszéken az egész római történelmet és civilizációt tanította, Pannónia határait csak ritkán léphette át, s a Városba, a római birodalom fővárosába soha nem jutott el. Pedig nagyon szeretett és sokat is kirándult, élvezet volt vele lenni az általa imádott tanulmányi kirándulásokon. Sokszor félévente kettőt-hármat is vezetett, nagy gonddal és sokoldalú ismeretekkel felvértezve. Szerette a természetet, tagja volt a Madártani Egyesületnek, és szenvedélyesen fényképezett - 75 kötet fotóalbum maradt utána és több ezer fel nem dolgozott fotó, motívum-tanulmányoktól a lepkékig - és persze több láda cédula és befejezett és befejezetlen kéziratok.

Bár sok tervét már nem tudta valóra váltani, sem tanári, sem tudományos munkássága nem maradt befejezetlen. Publikációi megőrzik eredményeit, szellemi kisugárzása valamennyiünkben kitörölhetetlen nyomot hagyott. Tanári nagyságának emlékét történész hallgatók ezrei őrzik, szűkebb szakmáját pedig kedvenc tanítványai folytatják. Emberségét, hatását legjobban talán egy, a feleségéhez intézett levél mutatja, amelyhez nincs mit hozzátenni.

Vissza
vissza

Archívum

Felhasználási feltételek

© 2006-2014 Mithras.hu