Szabó Ádám beszéde a temetőben
(2006. szeptember 8.)
"Nézzétek, én ma minden ember útjára lépek." (Józsue 23.14)
Augusztus tele van balszerencsés napjaival kárpát medencei történetünknek. Idén személyes gyászt hozott a jelenlévőknek. 62 esztendős korában eltávozott közülünk Tóth István. A családapa, a barát, a tanító, az ókor és vallástörténész, az értő és hatalmas empatikus készséggel figyelő ember, a professzori rangú tudós.
Mennyi élt tulajdonképpen? Sokszor emlegette a magyar férfiak átlagéletkorát, azon éppen túllépett. Jóval korábbi számítás szerint éppen két emberöltőt, ha úgy tetszik saeculumot élt. Azonban a tettek és eredmények jelezte élet teljessége nem kötődik életkorhoz.
Négy gyermek apja volt, akik közül hárman már felnőttkorúak, egy pedig közel jár a felnőtté váláshoz, a toga virilist már felölthetné. Két unokájának volt nagyapja. Hivatása gyakorlása mellett kétségtelenül családjának élt.
Szakmája szerinti ókor és vallástörténészként több könyv és majd kétszáz tanulmány és cikk szerzője volt. Azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy a kárpát-medencei illetve dunavidéki rómaiságot egységben kell tárgyalni, ezzel olyan hagyományt követve, amely Alföldi András és iskolájának tevékenységében csúcsosodott ki. Ugyanezen szellemben kutató kedves egyetemi oktatói közül Kádár Zoltánt, "Doci bácsi"-t és Balla Lajost emlegette sokat. Nem véletlen, hogy tanítványukként vallástörténésszé lett. De Brelich Angelo és Nagy Tibor, munkáikkal közvetetten szintén, de személyes hatással is bírtak szakmai fejlődésére. Hatalmas pietasa az elődök és az idősebbek iránt megmutatkozott valahányszor róluk is beszélt. Pályája kezdetének segítőjeként, első munkahelyi főnökét, Fitz Jenőt emlegette szeretettel: Igazgató Úr, ahogy mindig szólt róla. Iskolateremtő kutatói egyéniség volt, a módszer, amit követett megóvta és óvja írásait a szellemtörténetet taglaló megannyi munka gyors feledést előidéző szubjektiv vonásaitól. Írásait sokat idézik itthon és külföldön egyaránt, és nagyon sokáig idézni is fogják. Több, korszakokon átívelő gondolata beigazolódott, és fog is a későbbiekben. Pontosan tudta, hogy a nagy szellemi áramlatok és örökségek léte, a korszakonként feltünő azonos gondolati kört sugalló jelenségek, a kollektív népi emlékezet és átörökítőképesség, a szent helyek kontinuus jellegének léte nem, és itt idézem "néhány négyzetméternyi régészeti igazság" függvényei. Nagyívű észrevételeit kevesen értették, és még kevesebben értették meg. Tudatosan lépte át a pozitivista történetszemlélet immár fejlődésgátló korlátait, azzal együtt, hogy a létrehozott értékeket elismerte.
Miről is írt? De először is hogyan, illetve hogyan lehetett hallani tőle? Keveseknek adatott meg, hogy magyarul élvezhető módon adjanak elő és írjanak le szakszövegeket. A nyelvezete, stílusérzéke utánozhatatlan. Tudta és mondta, hogy ha magyarul nem jelennek meg szövegek, úgy a szakmai nyelv nem, hogy nem fejlődik, hanem elsorvad és kihal. Ha senki nem közöl már magyarul, úgy nem lehet csodálkozni, hogy az újabb és újabb generációk már nem csak szókinccsel nem rendelkeznek, hanem amivel bírnak, azt nem tudják szöveggé összerakni, s ha össze is rakják úgy helytelen lesz vagy nem képesek anyanyelvükön kifejezni, amit mondani óhajtanának. Gondot fordított rá, hogy idegen nyelvű közleményei magyarul is olvashatók legyenek.
Sokkal nagyobb volt azonban szónokként, előadóként, amint diákok ezrei tanusíthatják, akik figyeltek az óráin. Rétor volt, klasszikus módon. Tömör, feszes rendben sorakozó magvas gondolatokkal, fölösleges szavak és mondatok nélkül, lényegretörően beszélt, találó példákkal illusztrálva mondanivalóját. Őt is lehet jellemezni "biztos szónok"-ként, ahogy Homérosz Odüsszeuszt. Biztos szónok, mert közismert illetve előbb közismertté tett tények láncára tudta fölfűzni mondanivalóját. Ahogy Szókratész ezt megállapította, ugyanez elmondható Tóth Istvánról. Az események sora - általa előadottan - kerek történet volt, minden alkalommal és élő, összefüggő valóság. Hallgatóként láttuk a géták közül fázósan hazasíró csélcsap Ovidiust, a Cleopatrához tudatosan igyekvő Caesart, az apját politikai érdekből istenné tevő fondor Augustust, az összeesküvő, számító Severust, a nyugalomra vágyó, öreg illyr katonát, Diocletianust és a csodát tévő savariai avagy toursi Szent Mártont stb. Nem mulasztotta el soha megemlíteni, hogy a szóba került eseménysorok, az emberi mozgató-erők megértéséhez mivel járul hozzá William Shakespeare, vagy Madách Imre. Vallástörténészként a római kori kisázsiai-szíriai és egyiptomi eredetű kultuszok valamint mindenekelőtt a misztériumvallások érdekelték. Emellett a pannoniai őslakosság által a római korra áthagyományozott vallási eszmék, illetve a belőlük fakadó továbbfejlődött irányzatok, valamint az egyes a pannoniai tartományokban is gyökeret vert vallásokhoz való viszonyuk. Tanulmányozásukat felirattani, régészeti és filológiai alapon végezte. Közeli ismerőse volt Silvanus és Diana, hasonlóképpen Iuppiter Dolichenus és papjai, Isis és papjai, Kybele Magna Mater és Attis valamint híveik, és mindenekelőtt Mithras. Mithras az isten, vagy a próféta, akiről első, 1966-ban megjelent tanulmánya szólt, és akiről negyven év elmúltával egyik utolsó, sajnos torzóban maradt munkája is. A pannoniai Mithras. Megvan, mondogatta, itt van, de nem tudom még megfogalmazni. A misztériumok lényege, tulajdonképpen minden misztérium azonos végső oka, mondanivalója és hatása érdekelte. És nem csak érdekelte, hanem értésükben közel is jutott hozzájuk, amennyire mai élő ember közel juthat egy római kori, de tulajdonképpen ősörök emberi gondolathoz, vagy legalább a barlang hasznosításával egyidős misztérium mondanivalójához. A közelében járt annak a titoknak, amit nem lehet itt a földön már megfejteni. Mostmár biztosan tud mindent arról, amit a beavatatlan rómaiaknak a hétköznapokban nem volt szabad elmondani, és amit nem volt szabad meghallani. Tudja, hogy merre volt a mystes, mikor a halál határán járt, mikor Proserpina küszöbét taposta, amikor végigment az összes elemeken, s amikor látta éjfélkor hófehérben szikrázni a napot. Azaz, amit az önként vállalt halál és az újjászületés jelképe alatt értettek meg a hívek. Pontosan értette és érezte, hogy miért diadalmas a feltámadást ígérő vallás az újjászületést és a kozmoszban való spirituális továbbélést ígérők felett.
Sok száz egykori hallgatójának ő marad a Tanár, akit ismételten érdemesnek láttak az év oktatója címre. Rövid összegzésként; hagyatéka alapján azt is lehetne mondani, hogy teljes életet élt. Azonban e megállapítás legfeljebb a Vigasztalások egy gondolata lehetne; az űrt, ami maradt utána nem pótolja.
Miként közelíthető meg egy élet, és éppen az ő élete, vagy csak utolsó évei akár sommázati igény nélkül is ilyen rövid idő alatt, ami a távozása óta eltelt? Hogyan fogalmazható meg az a magánvaló, amit Tóth István képviselt!? Hiszen még tart a döbbenet és az ittmaradtak még érzik a kérdést, a megfoghatatlant! Azonban, aki figyelt, az készülhetett. Ő vates módjára ezt a titkot is tudta, mint annyi mást és jelezte is. Beszélt, de ki értette, ki akarta kiérteni a szavaiban rejlő jósigét? Életerejét látva és terveit hallva, ki figyelt arra, hogy éppen hagyakoz? Szerencsések, akik ismerték, akik tanulhattak tőle, aki szellemében nagy és önzetlenségükkel is kiemelkedő példaképekhez volt hasonló, aki igaz és értő, olykor fájón érző fia volt e földnek. Boldogtalanok, akik valaha is bántották!
Ritkán de beszélt magáról, visszafogottan, kis töredékeket villantva fel az életéből.
Papcsaládba született és vallási kérdések iránti érdeklődését bizonnyal nem lehet ettől elválasztani. Bár filmrendezőnek készült, (innen adódott az igazán nagy rendezők filmjeinek részletekbe menő ismerete) a múlt iránt érdeklődők és az egyetemi polgárság számára - mivel őróla van szó ezért kijelenthető, hogy - szerencsés módon történésszé képezte magát, amint az közismert. Mellette irodalmat is tanult. Az egyetemi időket megelőző "von Haus aus" ritka nagy olvasottsága azonban ezen jóval túlmutatott. Nem volt könyv, amit nem ismert, és nem okozott nehézséget számára verset idézni egyik kedves költőjétől sem, az ókortól napjainkig. Az általa ismert regényirodalom az antikvitástól napjainkig terjedt, részletekbe menő emlékekkel. Thomas Mannt tartotta talán a legnagyobb regényírónak. De nem csak az ő írásait idézgette. Ő látta a szellemi kapcsolatot Hans Castorp és Pierre Bezuhov beavatásai, a mozarti Varázsfuvola és az apuleiusi regény legszemélyesebb szellemi élménybeszámolói között. De nem csak ez nyügözte le. Hinné valaki, hogy a solohovi Csendes Don kozákjai és az onnan ugró gondolat által megidézett hajdúk milyen kapcsát teremtik két utódnak? Szellemi felüdülést jelentettek a versek számára. Elkezdte és szólt "na folytasd!" De akár Ovidius Naso, akár Johann Goethe vagy Radnóti Miklós és mégegyszer ő, akár Bertolt Brecht valamelyik alkalomhoz vagy témához illő sora jutott eszébe, vele versenyt verselni nem lehetett. És ő folytatta. Valóban, és tanúja voltam, hogy folytatta, akármit kezdett el egy jól verselő társaság bármelyik tagja. Ő tudott Gárdonyi Gézától verset idézni, tudta, hogy az ágy fölött lebegő fehér halál impresszionista, ha úgy tetszik szürrealista képe Petőfi Sándor ötlete volt. Vajon hányan vagyunk hasonlóan?
Ormos Mária hívta a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem megszervezésekor a Történelem Tanszékre Tóth Istvánt, aki az Ókortörténeti Tanszék első tanszékvezetője volt. Nem véletlen, hogy a 90-es évek első felében a pécsi Történelem Tanszék országszerte a legerősebbnek és legjobbnak számított, ebbe természetesen beleértve a Tóth István bábáskodásával felnövő Ókortörténeti Tanszéket.
És vissza az emberhez. Emlékeim Tóth Istvánról, akár egy Platónnak vagy Xenophónnak saját mesterükről? Kevés itt az idő, és különösen kevés a távozása óta eltelt idő, hogy letisztult története röviden elmondható legyen. Közvetlen modora és nagyvonalúsága lefegyverző volt az első pillanatban, hasonlóképpen olymposi derűje és kedves komolysága. Maga mellé varázsolta azt, ki figyelt rá, egyenrangúvá tette, amíg ott volt és úgy tudott adni, hogy közben kapott ő is; Miképpen adott és mit kapott? Szeretett beszélni és jó volt őt hallgatni! Esemény volt vele ülni az asztal mellett és bár a látszat csal, nem a bor volt a lényeg sosem, hanem legfeljebb, amit képviselt, amit jelképezett évezredeken át, a misztikuma mellett a költészete, amit egy Anakreón és Horatius vagy Háfiz, de Li-Taj-Po akár Baudelaire megírt és értett. Kevesen vannak, akik személyesen fölülmúlják jó hírüket. Tóth István közülük való volt. Mi volt neki a fontos; mivel jellemezhető? Nyilván mindenki máshol találná meg a hangsúlyt. Egy közös mindannyiunkban, hiányát napról napra jobban érezzük. Családjának élt; a tudománynak élt; az oktatásnak élt; Hol volt közben ő maga? Nehezen mondható meg, hiszen ritkán beszélt magáról. Szerénységénél csak jóindulata volt nagyobb. Nagyon örült viszont természetes emberi módon, ha objektiv méltatásra talált. Örömeiben nyilvánult meg legjobban nagy egyénisége. Jó volt neki örömet okozni, egy-egy ötlettel, írással, előadással. A gyermekei, tanítványai által elért eredményekben gyönyörködött. Nagy kedvét lelte egy-egy rejtélyesnek látszó történeti-régészeti probléma megoldásában. Számára forrás volt az egész világ; figyelmes szemét nem kerülte el az isteni és emberi alkotóerő megannyi megnyilvánulása és különösen összefüggése. Hatalmas látó tehetségével sokmindent észrevett, ami másnak rejtve maradt. Egyaránt észlelte a nyilvánvaló kapcsolatot a nyári csillagos égbolt és a gyarló emberi alkotás allegórikus ábrázolásai között, hasonlóképpen, mint a már mindenki által elfeledett de nagyobb városok XIX. századi épületein látható elefántszobrok és a korban az országba beáramló gyarmatáruk között.
Egész életében a misztériumok emlékeit faggatta. Most ő vált azzá. Hány kérdést vet fel mindenkiben sorsának ilymódon való alakulása? Bizonyára legalább annyit, mint egy antik titok, vagy többet, mert többet láttunk belőle. Embersége, a békés, dionüszoszi alkata nem tudta de nem is akarta megérteni a másoknak kellemetlenkedő erőszakos törtetőket, maguk fényétől vakuló apollókat. "Eiréné" mindta. Nem figyelt rájuk, de észre kellett vennie, ha útjába kerültek. Teiresziaszként botlott beléjük. Nem állt le harcolni, méltóságán aluli volt, de ha ilyenbe botlott és főleg úgy, hogy őt is érintette az, bántotta. Ő nem okozott senkinek se kellemetlenséget, se bánatot. E jelenséggel kapcsolatban fogalmazta meg néhány éve a következő gondolatot, amelyet a szakmai élet ihletett: "A klasszikus antikvitás szellemisége rendszerek és politika fölött álló numen, kinek a kutatók csak alázatos és szolgálatában áldozatos, a részeiként és részeseiként, összetartó papjai lehetnek. Örök szégyen, ha a haladás ellenére bárki alárendeli vagy gúzsbaköti a géniuszt az agyaglábú óriás vagy az aranyborjú öncélú szolgálatára." Ha megérintette a túlbonyolított világ, vagy rosszindulatot, vagy bármi méltatlanságot tapasztalt, a maga módján tiltakozott ellene. Bárki bármit is gondoljon. És bizony sokszor kényszerült merengő tiltakozásra. Hetekig bánkódott emellett egy-egy elment jó barát miatt is, míg napirendre tért az elvesztése fölött. Mert abban az adományban is része volt, hogy igaz barátai voltak és ő igaz barát volt. És főképpen: élni is tudott!
Más világban talán próféta lett volna, de legalább pap, a XIX. században közvéleményformáló egyéniség. Mit kívánhatna tőle bármelyik tanítvány a búcsú pillanatában? Azt hiszem, hogy a Nap tűzszekerére lépő Illés és az őt látó Elizeus közismert történetének példájára kétannyit a lelkéből, mint ami egyébként jutna. Emlékét őrizzük és ápoljuk szóban és írásban; köztünk lesz, míg élnek akik ismerték és hallották, de a véges egyéni emberi léten is túlmutat az általa emelt ércnél maradandóbb emlék.
István, ráléptél a minden embernek részéül jutott útra; szeretetteljes gondolataink mellett legyen veled az a néhány emlékezetes főpapi áldás is, amit kaptál életedben, de főleg az Isten áldása. Hiányzol, és hiányozni fogsz mindig. A munkáidból, amit tudok, azt befejezem. Amen.